Elgondolkodtató

„Nem tettem tönkre a gyerekeimet azzal, hogy egy nővel éltem együtt”

Orsolya már volt férjnél, a házasságából egy fiú- és egy lánygyermek született. A kicsi négy hónapos volt, a nagyobbik kétéves, amikor az édesapjuk elköltözött tőlük. Orsi három évig élt egyedül, majd ő is szerelmes lett – számára is váratlanul egy nőbe. Tíz évet éltek együtt, az apa segítsége mellett együtt nevelték fel a kicsiket. Velük történt meg az az eset, hogy Orsi fiát azért utasították el a kiszemelt iskolából, mert az édesanyja egy nővel él. Ma már nincsenek együtt: két éve váltak külön útjaik. Orsi pedig újra nyitott; azt mondja, nem tudja, férfi vagy nő lesz a párja, de szerinte ez nem is olyan fontos.

Nem szeretném semmilyen módon definiálni magam, úgyhogy ne írd azt, hogy leszbikus. Nem mintha bajom lenne vele, de nem tartom magam annak.

Ember vagyok, az identitásomat tekintve nő, ami pedig a szexuális orientációt illeti, nem szívesen tenném dobozba magam. Ráadásul ez nem is csak szexuális kérdés… én az embert szerettem meg minden tulajdonságával együtt. Azt, hogy épp nő, nem volt könnyű elfogadni nekem sem, de – mondjuk úgy – felnőttem a feladathoz.

A fiam három-, a lányom ötéves volt, mikor megismerkedtünk. Úgyhogy szinte ebbe nőttek bele, nekik ez a természetes állapot. A fiam olyan kicsi volt, mikor hárman maradtunk, hogy egyáltalán nem is tapasztalta meg, milyen a hagyományos család.

A volt párommal már első találkozáskor nagy összhang volt köztük. Kollégák voltunk, és elég hosszú ideig csak barátok. Nem is gondoltunk semmi többre akkor még, ő férjnél volt, és mindkettőnknek a másik volt az első kapcsolata nővel. Az, hogy a gyerekek ennyire kedvelték őt, nagyban befolyásolta, hogy tovább mertünk lépni. Bár ennek nincs igazán köze a nemünkhöz, egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy olyasvalakivel legyek, akit ők nem fogadnak el.

Legalább egy év telt el, mire felismertük, hogy valami más is van köztünk, mint barátság, és ez nagyon meglepett minket is. Egy összejövetel után kérdezte meg az egyik barátnőm, hogy Reni leszbikus-e. Mondtam, hogy dehogy, hát férjnél van. Akkor szerelmes beléd – mondta. Hitetlenkedtem, de onnantól elkezdtem más szemmel nézni őt is, magamat is, és ez fordított meg bennem valamit.

Emlékszem a pillanatra, amikor tudatosult bennem a dolog. Álltam a konyhában, néztem ki az ablakon, és arra gondoltam, hogy akkor most mi lesz, hogy ezt hogyan lehet majd… De viszonylag hamar átbillentem ezen, és azt mondtam, oké, meglátjuk. Általában véve is nyitott vagyok, nem utasítom el  a világ dolgait, inkább meg akarom ismerni.

Rettentő nehéz volt egymás felé kinyilvánítani, valószínűleg sokkal nehezebb, mint egy átlagos ismerkedésnél, ahol természetesen jönnek a lépések egymás után. Nagy beszélgetés nem volt, apró lépésekben vált valósággá ez a kapcsolat. Sokszor zavarban voltunk az új helyzetektől, gyakran elnevetgéltük ezeket…

Ő már hamarabb hozzám költözött, mint hogy bárkinek elmondtuk volna. Úgy élt ott, mint egy lakótárs. A volt férjemmel mindig is szoros maradt a kapcsolatunk, akkoriban mindig ő vitte a gyerekeket óvodába, és reggelente együtt kávéztak. Úgy gondoltam, neki fogom elmondani először, mert ha bárkinek van joga kifogást támasztani, az ő, hiszen a gyerekeiről is szó van. Úgyhogy elé álltam, és elmondtam: nem csak barátok vagyunk. Azt mondta, tudom. Ennyi volt.

Valamikor később még megkérdeztem, zavarja-e ez, azt mondta: nem, mert látom, hogy a gyerekek rendben vannak, jól érzik magukat. Innentől nem rám tartozik. Ha bántotta is esetleg férfiként, nekem sosem mondta, és én nagyon is tisztelem ezért az intelligens hozzáállásáért.

A családból először az öcsémmel beszéltem. Neki mások a nézetei, de el tudta fogadni, hogy én így élek, és ez fordítva is megvan: elfogadom az ő gondolkodását erről. Másodjára anyukámnak írtam meg, úgy alakult, hogy SMS-ben. Tett egy olyan megjegyzést, hogy nem is tudja, mit csinálna, ha kiderülne, hogy több van köztünk barátságnál. Elment, és én úgy éreztem, nem titkolózhatok. Megírtam neki, hogy igen, több van köztünk, de ne felejtsd el, hogy ő ugyanaz az ember, akit egy órája kedveltél, csak most már tudod, hogy szereti a gyerekedet, akit te is szeretsz. Kiborult.

„Nem tettem tönkre a gyerekeimet azzal, hogy egy nővel éltem együtt”

A szüleimmel eléggé eltávolodtunk egymástól emiatt, nem tudtak túllépni rajta. Azt mondogatták, hogy ez nem normális, a gyerekek majd sérülnek benne, nekem se lesz jó… Attól tartottak, hogy majd megbélyegeznek minket, a gyerekeket, vagy bármiféle bántás érhet minket. Egy évig alig beszéltünk, és bár sok bántást kaptam, mindig kerestem őket, nagyon ragaszkodom hozzájuk.

Nem akarok ítélkezni egyáltalán. Sokan elfelejtik, hogy a másik félnek is időt kell hagyni. Azt várjuk, hogy azonnali elfogadást kapjunk, miközben leginkább magunkkal vagyunk toleránsak. De ha az új helyzetet mi is nehezen dolgoztuk fel, miért várjuk egy másik embertől, hogy azonnal magához öleljen, és túllépjen a dolgon?

Nagy szerencse, ha valakinek nyitottak és elfogadóak a szülei, de ez a legritkább, még ha nagyon szeretik is a gyereküket.

Úgy gondoltuk, a gyerekeknek is muszáj tudniuk, de addig nem mondtam nekik semmit, míg én nem voltam biztos magamban. Elolvastam egy csomó könyvet, elmentem két pszichológushoz is, és csak aztán ültem le velük beszélni. Elmondtam, hogy ahogyan apu beleszeretett az új párjába, úgy én Renibe, és mostantól úgy lesz itt velünk, mint a családunk tagja. Mondták, hogy jó. És nem változott semmi, csak ez beleépült lassan az életükbe. Ő se nem pótapukájuk, se nem pótanyukájuk. A lányom úgy fogalmaz, hogy „a másik anyukánk”, noha anyunak sosem szólították.

A gyerekek óvodáiban, iskoláiban tudta mindenki, hogyan élünk. Valahogy egyértelművé vált anélkül, hogy erről beszélnénk, hiszen minden rendezvényre együtt jártunk, és egy ovis nyilván mindent elmesél. De nem is éreztük azt, hogy ez olyasmi, amiért le kellene ülnünk beszélni. A pedagógusok pedig nagyon jó fejek voltak, anyák napján például odanyomtak még egy cserép virágot a lányom kezébe…

Bejegyzett élettársak lettünk. Ez a szertartás ugyanúgy zajlik, mint az esküvő: van anyakönyvvezetői beszéd, bevonulás, koccintás. Nekem anyukám jött el, és két testvérem a háromból, a páromnak pedig a teljes családja. A gyerekek akkor tizenegy és tizenhárom évesek voltak, kiálltak, és meglepetésként elmondtak egy verset. Nagyon szép volt az egész.

Aztán jött ez a waldorfos ügy. A fiam nagyon jó képességű, és rendkívül jóérzésű gyerek, de vannak tanulási nehézségei. Nagyon fontos lett volna, hogy át tudjam vinni olyan iskolába, ahol speciálisan tudnak foglalkozni vele. Borzasztóan örült ő is, ennyire lelkesnek még nem láttam. És akkor jött a hideg zuhany: megírták, hogy nem veszik fel amiatt, hogy egy nővel élek együtt. Nagyon megviselte. Legalább egy esélyt adhattak volna, lássuk meg, hogy be tud-e illeszkedni, az osztály elfogadja-e… Már két éve történt, de mély nyomot hagyott a lelkében. A mai napig nagyon jó a viszonyuk Renivel, de ma már azt mondja, „nem akarom, hogy bárki megtudja, hogy ilyen családban éltem”. Kemény pofon volt neki, mert előtte semmilyen hátrány nem érte emiatt.

„Nem tettem tönkre a gyerekeimet azzal, hogy egy nővel éltem együtt”

 

Azt gondoltam, én felnőttként fel tudom dolgozni ezt, ahogyan túltettem magam azon is, amikor utánunk köptek az utcán. De úgy voltam vele, ha most nem mutatok példát, a fiam azt fogja beépíteni a világlátásába, hogy az rendben van, ha a családja miatt diszkriminálják.

Ezért tettem bejelentést az Egyenlő Bánásmód Hatóságánál.

Szerintem nem volt jó ötlet az iskola részéről, hogy teljes mellszélességgel a tanárnő mögé állt. A határozatban mindkettőjüket elmarasztalták, és le is írták, hogy „az osztálytanító alkalmatlansága nem menti fel az iskolát”. Más kérdés, hogy ötvenezer forintnyi bírságot ítéltek meg (amit egyébként nem én kaptam), és a határozatot hosszú idő után a honlapjuk valamelyik eldugott részén, apró betűkkel jelenítették meg (a megjelentetési kötelezettség is a határozat része volt). Felajánlották, hogy a következő évtől járhat oda a fiam, de eszembe sem jutott, hogy ilyen közegbe vigyem, úgyhogy ott maradt az előző iskolájában.

Ettől eltekintve harmóniában telt az életünk. A gyereknevelésben más elveink voltak, ebből adódtak vitáink, de amúgy jól működtek a mindennapok. A munkamegosztás adta magát: ki mit szeretett, azt csinálta.

Talán annyival könnyebb egy nővel élni, hogy jobban törődtünk a másik lelkével, jobban odafigyeltünk egymásra. Igaz, van hátulütője is annak, ha minden problémát tizenötször megrág az ember, és minden sóhajtásról beszél… Egy férfi általában könnyebben át tud lépni dolgokon, és van, hogy épp az segít. Persze nem mindenki egyforma.

Tíz évet éltünk együtt. A szakítás engem is és a gyerekeket is megviselte. Nem csoda, hiszen az addigi életük legnagyobb részét vele töltötték. Sokat beszélgettünk, de nagyon nehéz volt, mert én hoztam meg a döntést, és ezért engem hibáztattak. Egy válás mindig kudarc, én már férjhez is úgy mentem, hogy soha nem fogok elválni. De hát nem így alakult, és ha akkor nem így döntök, most nem lennék az, aki vagyok. Aztán felálltunk ebből, és ma sokkal jobb a kapcsolatunk, mint előtte volt, ők pedig szinte mindennap beszélnek egymással. Számomra ez a ragaszkodás is azt támasztotta alá, hogy nem tettem tönkre a gyerekeimet azzal, hogy tíz évig egy nővel éltem együtt.

Ők ma már kamaszok, és nyugodtan mondhatom, hogy olyanok, mint bármelyik tinédzser. Talán annyi a különbség, hogy toleránsabbak mindenféle mássággal szemben. A lányom médiaszakra jár, és büszkén vállalja mindezt. Egy alkalommal például a kétanyás családokról írt dolgozatot. Mikor pedig összejött az első szerelmével, az első kérdései között tette fel neki, hogy mit gondol a melegekről. A srác mondta, hogy semmi baja velük. „Jó, akkor szóba állok veled – mondta a lányom – különben nincs miről beszélünk.”

„Nem tettem tönkre a gyerekeimet azzal, hogy egy nővel éltem együtt”

Két év telt el azóta, és bár nyitott vagyok arra, hogy legyen valakim, nem e körül forognak a gondolataim, sőt általában észre sem veszem, ha valaki felfigyel rám. Ha jönni akar, úgyis jönni fog az, aki a társam lehet, és olyan, amilyen nekem kell, meg akinek én kellek. A mostani életszakaszomban azonban elsősorban anya vagyok.

Forrás

Hozzászólások

A hirdetés néha fáj, de csak így tudjuk fenntartani az oldalt..köszönjük ha megérted :)