Leszbikus

A gyerekem meleg!

Mi játszódik le egy édesanyában, amikor a gyereke elmondja neki, hogy a saját neméhez vonzódik? Mi történik addig, és mi lesz utána? Hogyan él tovább egy család, hogyan kerülnek a helyükre a dolgok, hogyan megy tovább a vallomás után az addig megbonthatatlannak hitt anya-lánya kapcsolat? Zsófi őszinte levelét lélegzetvisszafojtva olvastuk az első betűtől az utolsóig. És közben potyogtak a könnyeink. Két részletben közöljük, ez az első. Olvassátok el ti is, az elejétől a végéig. Olvasónk, Zsófi írása.

Az a bizonyos nap

Tavaly májusban történt, egy szerdai napon. A 14 éves lányom délelőtt felhívott a munkahelyemen, hogy reggel nem érezte jól magát, ezért elment a gyerekorvoshoz, aki kiírta arra a napra. Szédülésre, fejfájásra, rossz közérzetre panaszkodott. Aggódtam, lelkiismeret-furdalásom volt, mert előző este veszekedtünk.

Délután ötre értem haza, idegesen nyitottam ki az ajtót. Kétségbeesett arccal állt az előszobában. Nagyon megijedtem. Kérdeztem, hogy mi a baj, átöleltem. Azt válaszolta, nagyon szeretne velem beszélni. Mondtam neki, hogy üljünk le és beszéljünk. Ő azt kérte, inkább bújjunk össze a nagy franciaágyba, ahogy hétvégenként reggelente szoktunk. Meglepett, de igent mondtam rá. Gyorsan kezet mostam, összebújtunk. Ez nálunk úgy történik, hogy én hanyatt fekszem, ő pedig (a bal karom ölelésében) mellém bújik. Átöleltem. Próbáltam leplezni az idegességemet. Megkérdeztem még egyszer: mi a baj?

Azt felelte, nagyon ideges, és nem is tudja, hogy kezdje el… attól fél, hogyha elmondja, én megutálom őt. Na, ettől aztán még idegesebb lettem, amit még mindig próbáltam nem mutatni előtte. Simogattam a haját, és kértem, hogy ne féljen. Nekem bármit elmondhat, hiszen tudja, mennyire szeretem. Kért egy kis időt, mielőtt közli velem… Még mindig simogattam a haját, villámgyorsan cikáztak a gondolataim, biztosan:

  • terhes
  • valaki molesztálta
  • kipróbálta a cigarettát
  • kipróbálta az alkoholt
  • kipróbálta a drogot
  • elcsent valamit egy boltból

Más hirtelen nem jutott eszembe. Próbáltam átadni magam a pillanatnak, kétségbeesve igyekeztem, hogy megállítsam a fejemben a rosszabbnál rosszabb gondolatokat. Csak ölelni akartam, engedni, hogy összeszedje magát. Aztán egyszer csak elkezdett beszélni. Akadozva, tele félelemmel.

„Már régóta tervezem, hogy beszélek neked erről. Eddig még nem mertem. De tudod, a tegnap esti veszekedés is…, most már nem bírom tovább, el kell mondanom.”

Aztán hirtelen abbahagyta, kitört belőle a sírás. Én is sírtam. Az arcát az arcomhoz nyomta, összefolytak a könnyeink. Rövid idő után egy kicsit lenyugodott, majd szipogva felkönyökölt, és azt mondta:

„Anya, ideadod egy kicsit a telefonodat?” Nem értettem, mit akar vele, de odaadtam. Kiment, aztán gyorsan vissza is jött.

„Anya, beleírtam, mert nem tudom kimondani. Tessék, itt van, de én most gyorsan elmegyek, nemsokára visszajövök.”

Fogtam a telefont, elkaptam a karját.

„Ne menj el! Kérlek, maradj!”

Mellém ült, én pedig fogtam a kezét, miközben a telefonom kijelzőjére néztem. Megállt bennem az ütő. Ez volt oda írva:

Én a lányokat szeretem.

Az előzmény

Két évvel ezelőtt Violának (ha tudtam volna előre… nem adok neki virágnevet) rettenetesen elkezdett hullani a haja. Tele volt vele az egész lakás, ha fésülködött, csomókban hullott ki. Nagyon megijedtünk, elvittük a gyermekorvoshoz, ezután a szokásos protokoll következett: vérvétel, bőrgyógyászat. Az eredmény negatív.

Ezzel egyidejűleg nagyon sokat romlott a tanulmányi eredménye, folyton fájt a hasa és a feje. Állandóan szédült és sápadt volt. Egyik reggel közölte, hogy nem tud iskolába menni… és egyébként is nem akar már ebbe a suliba járni, mert utálja. Utálja a tanárokat, utálja az osztálytársait és azok is utálják őt. Kamaszkor, gondoltam, hiszen a két másik gyerekkel már túl voltunk ezen. Szóval elkezdődött, nyugtáztam kicsit megkönnyebbülten.

Pár nappal később alig ismertem rá, mikor megérkezett a délutáni iskolabusszal. A szája fel volt dagadva, az egyik szeme összeszűkült, a másik megállás nélkül tikkelt (a szemmozgató izmok ismétlődően görcsbe rándulása). Rémülten kérdeztem, hogy mi a baj. Sírt, és azt mondta, nem tudja, mi történik vele, még délelőtt kezdődött. És megint kért: ő nem akar tovább ebbe az iskolába járni. Azonnal felhívtam egy orvos ismerősömet, mentőt hívtunk, mert az agydaganat egy bizonyos fajtájának ez a megállíthatatlan tikkelés és a szem beszűkülése az egyik tünete. Ezután megint a szokásos protokoll következett: kórház, sürgősségi osztály, másnap gyerekosztály, vérvétel, neurológus, pszichológus stb… Minden negatív. Ragaszkodtam hozzá, hogy készítsenek koponya MR-t, de azt mondták, nagyon költséges és nem indokolt. A férjem már nem kérte, hanem követelte és megcsinálták. Minden eredmény negatív lett.

Teljesen tehetetlenek voltunk. Ezután a nyári szünetig két periódus követte egymást,

ha iskolába ment, testi tünetei voltak, ha kiírta a gyerekorvos, jól érezte magát otthon, és olyan volt, mint régen.

Végül a családi kupaktanács úgy döntött, hogy nyolcadik osztály ide vagy oda, másik iskolába íratjuk. Hál’ istennek könnyen beilleszkedett a másik iskola nyolcadikosai közé, a gyerekek is befogadták. A tünetek megszűntek, fellélegeztünk… egy időre.

Eltelt két hónap nyugalomban, de az én lányom állandóan az interneten lógott. Ha megtiltottam neki és elkoboztam a laptopját, akkor a telefonján netezett a paplan alatt, néha egész éjjel. Reggel persze kialvatlanul és fáradtan ment iskolába. Megint rosszul teljesített. Délutánonként suli után nem jött haza, helyette csavargott, fogalmam sem volt, kikkel van együtt, esténként hazudozott, hogy hol járt aznap.

Én olyan dolgokat műveltem, amiket sose gondoltam volna, hogy egyszer megteszek. Kutattam a táskájában, beleolvastam a zsebeiben felejtett órai levelezésekbe, kiforgattam és végigszagoltam a ruháit, megvizsgáltam a fehérneműjét, figyeltem, hogy menstruál-e, használ-e betétet, állandóan a karját figyeltem, hogy látom-e tűszúrásnak a nyomát és a pupilláját néztem, nincs-e kitágulva. Semmi, semmi, semmi. Az leveleihez és a FB fiókjához nem fértem hozzá, hiszen a jelszavait nem ismertem.

Teljesen kétségbe voltunk esve. Pszichológushoz vittük. Nem szeretett oda járni, de mondtuk neki, hogy nincs apelláta, mennie kell. Azelőtt a bizonyos nap előtt is azon vesztünk össze, hogy rossz jegyet kapott, nem jött haza, közölte, hogy a barátnőivel volt az egyik játszótéren, és vegyem tudomásul, hogy ezután nem hajlandó járni a pszichológushoz. A lányruháit kipakolta egy kartondobozba (az összes bizsujával, lányos táskáival, kiegészítőivel együtt) a folyosóra, és amitől majdnem elájultam, észrevettem, hogy egy csomót levágott a gyönyörű, hosszú hajából. Amikor kérdeztem tőle – hol sírva, hol fenyegetőzve – hogy miért teszi ezt velünk, mi a fene folyik itt, és hogy ennek meglesznek a következményei, ő hanyatt fekve, a kezeit maga mellé téve feküdt az ágyában, a plafont nézte. Nem nézett rám, nem sírt, olyan volt, mintha nem is lenne a testében.

Ez volt hát annak a bizonyos napnak az előzménye.

Azután a bizonyos nap után

Amikor elolvastam a telefonom kijelzőjén megjelent szavakat, megállt az idő. Szorosan magamhoz öleltem, miközben én magam is majd elájultam. Forgott velem a hálószoba. Úgy éreztem, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna.

Nem tudom, honnan volt erőm, de azt mondogattam neki megállás nélkül, hogy semmi baj, semmi baj. Nagyon sírt a karjaimban, én pedig igyekeztem tartani magam.

Nem omolhatok össze! Most nem! Majd később, de most nem! Ahogy feküdtünk egymás mellett, megindultak belőle a szavak.

„Emlékszel, anya, amikor hatodikban mindig sírva jöttem, haza? Azért volt, mert csúfoltak az iskolában. A rövid hajam és a ruhám miatt, mert fiúsan öltözködtem. A lányvécéből kiküldtek, hogy én a fiúkhoz menjek. Úgy hívtak, Vilmos. Azt mondták, nem is vagyok lány, én fiú vagyok. Aztán meg a legjobb barátnőm, – emlékszel, anya – a Réka volt. Szóval rádöbbentem, hogy nem úgy szeretem őt, mint a többi barátnőmet, én szerelmes voltam bele. Jó volt játszani a fiúkkal, igazából csak velük tudtam jól játszani, de ha valamelyik megpróbált „úgy” megérinteni, kirázott a hideg. Nem értettem, mi a bajom. Nagyon megijedtem, anya! A suliban meg a tévében már hallottam a melegekről, de nem akartam elhinni, hogy én is az vagyok. Rákerestem az interneten. Ott olvastam a melegekről, a leszbikusokról… és már tudtam, hogy én is az vagyok. Ősszel összeszedtem a bátorságomat, bejelentkeztem egy ilyen oldalra és a facebookon is találtam egy zárt csoportot. Elkezdtem levelezgetni a lányokkal, majd a meleg fiúkkal is. Végre voltak, akik megértettek, velük őszinte lehettem. Amikor eltiltottál a géptől, azt hittem, belehalok, mert elszakítottál a barátaimtól. Pedig csak ők voltak nekem. Ezután találkozót beszéltem meg velük… és pár hete lett egy barátnőm. Vele és a többiekkel találkozgatok délutánonként. Ők biztattak, hogy most már végre mondjam el neked. Anya! Én nem merem apának elárulni… és a tesóimnak sem. Ha szépen megkérlek, elmondod nekik? Érted már, hogy miért nem kell a lányos ruha meg a hosszú haj? Mert az nem én vagyok. Csak miattatok hordtam. Nekem úgy volt jó, amit hatodikig engedtetek, póló, farmer meg süni haj. Anya! Ugye, nem utáltál meg?”

A rám zúdult információ megbénított. A kockák összeálltak. Az eddig érthetetlen dolgok értelmet kaptak. Az jutott eszembe, hogy

istenem, hogy lehettem ennyire vak! A szemem előtt zajlott minden… és én ebből semmit nem vettem észre.

Akkor éjjel együtt aludtunk. Reggel elindult iskolába, én pedig dolgozni. A buszmegállóig gyalogolva össze-vissza jártak a gondolataim. Most már szabadjára engedhettem őket, hiszen nem kellett kontrollt gyakorolnom felettük. Gépiesen szálltam fel a buszra, lehuppantam az első szabad helyre. Ilyen és hasonló gondolataim voltak.

Mi igaz ebben a világban és mi hamis? Ha ő meleg, aki a mindenem, de én észre se vettem, akkor ki lehet még meleg? Vajon a fiamnak miért nincs már régóta barátnője? Talán ő is meleg? Az nem lehet, hogy egy családban két gyermek is az! És te, aki itt velem szemben ülsz, te meleg vagy? És a buszsofőr, talán ő is meleg? Ki tudja, hány meleg van a környezetünkben, akik itt élnek mellettünk és mi nem is tudunk róluk.

Mire beértem a munkahelyemre, már fájt a fejem, szédültem. Az egész nap kábán telt, a sírás szorította a torkomat, de négyig ki kellett bírnom. A munkaidő végeztével kirohantam az épületből, úgy éreztem, szabadjára kell engednem az érzéseimet, mert megfulladok. Elmentem a munkahelyemhez legközelebb álló templomhoz. Gondoltam, itt „egyedül” lehetek és beszélhetek Istennel, ahogy azt már máskor is megtettem. Az ajtó zárva volt. Rángattam a nagy vaskilincset, de az nem engedett. Nem tudtam bemenni… és ezzel el is érte a síráshullám a torkomat. Fogalmam nincs, hogy tehettem ilyet, szinte elment a józan eszem. A templom melletti parkba rohantam, közben sírtam, ordítottam. Az emberek megbámultak. Ott aztán földhöz vágtam a táskámat és az égre néztem. Azt hiszem, még a kezeimet is felemeltem.

„Hogy teheted ezt velem? Amikor a legnagyobb szükségem lenne Rád, bezárod előttem a házadat?! Mit tettél a gyermekemmel? Mondd, mit tettél vele! Tudod, hányan fogják bántani, megalázni, mutogatni rá? Mivel érdemelte ki ez a kicsi lélek? Hisz gyerek még és már mennyi fájdalmon van túl! Most mi lesz vele? És mi lesz a jövőjével?”

Ilyeneket és ehhez hasonlókat

kiabáltam… és sírtam, sírtam, sírtam. Miután elfogytak a könnyeim, felvettem a táskámat és hazamentem.

Másnap reggel úgy ébredtem, mint egy rossz álom után. De rá kellett jönnöm, hogy ez nem álom volt. A kétségbeesés újra eluralkodott rajtam. Betelefonáltam a munkahelyemre, hogy nem érzem jól magam, és kérek egy nap szabadságot. Nem bírtam otthon maradni, úgy éreztem megfulladok. Ki akartam szellőztetni a fejem, beszélni akartam valakivel, elmondani valakinek, hogy ne bolonduljak meg a „titok” súlya alatt. A férjem szolgálati úton volt, a két nagy pedig kollégiumban. Egyedül voltam. Hirtelen gondolattól vezérelve elmentem a gyermekorvosunkhoz, és mivel órák voltak még hátra a rendelési időig, leültem az orvosi rendelő melletti parkba. Megpróbáltam összeszedni magam, úgy éreztem, át kell gondolnom ezt az egészet a legelejéről.

Viola tervezett baba volt. Már a fogantatása előtt szedtem magzatvédő vitamint és folsavat. Nagyon hamar megfogant. Itt nem találtam semmi problémát. A terhességem nem volt zökkenőmentes, mert a 23. héten erős fájásaim voltak, de hála az égnek a méhszáj nem nyílt ki, így infúzióval leállították a fájásokat. Mindenesetre 12 órát töltöttem a szülőszobán, a tüdőérlelő injekciót is megkaptam, ha mégis megszületne, tudjon lélegezni. És itt volt egy pont, ami nem hagyott nyugodni. A 23. héten tudtuk, hogy kislány lesz. Minden addigi ultrahang azt igazolta. Én valahogy mégsem ezt „éreztem.” A lelkem mélyén fiúnak vártam. A szülőágyon fekve beszéltem hozzá, hogy „drága kicsi Botondom (így hívták volna, ha fiúnak születik), most még nem szabad megszületned, mert nagyon pici vagy. Kérlek, maradj még bent, legyél jó „fiú!” Istenem, lehet, hogy azért lett leszbikus, mert azt érezte, hogy fiúnak vártam? Lehet ez? Van ilyen?

Aztán eszembe jutottak az óvodás évek. Utálta a lányos ruhákat. A rózsaszínnel a világból ki lehetett volna kergetni. Mindig a kéket vette le a polcról, a farmert meg a pólót szerette. Nem akarta ünnepségekre felvenni a kopogós cipőt, tornacipőben járt. Mindig a fiúkkal játszott. Szülinapra gördeszkát, kék színű biciklit kért, teljes védőfelszereléssel. Emlékszem egy nagyon furcsa karácsonyra. Fénykép is készült róla. Viola nagycsoportos volt, egy sötétkék ruhácskát vettem neki szentestére, a nővérétől egy tiarát kapott. Viola már novemberben megírta a szokásos levelet a Jézuskának és egy piros távirányítós autót kért. Tanakodtunk, hogy most mit tegyünk, végül megvettük az autót. A fényképen ül a testvéreivel a kanapén a sötétkék ruhácskájában, tiarával a fején, a kezében boldogan tartja a piros távirányítós autót. Istenem, micsoda kép! Már akkor sejthettem volna… Vagy nem?

A gyerekorvosnak sírva meséltem el, hogy mit mondott a lányom szerda este. Ő döbbenten hallgatott és elmondta, hogy amikor szerda reggel megjelent a gyerekem a váróban, ő fiúnak nézte, mondta is neki, hogy: „fáradjon be, fiatalember.”

A doktornő azt kérte, ne legyek ennyire kétségbeesve, szerinte „csak” identitászavarral küzd a gyermekem, mint más kamaszok. Végighallgattam, de nem nyugodtam meg. Éreztem, tudtam, hogy itt nem erről van szó, és abban is biztos voltam, hogy ebben szakember nem fog tudni nekem/nekünk segíteni, ezt egyedül kell feldolgoznom… és a családunknak is.

Ma

A bizonyos nap óta eltelt 14 hónap.

Az édesapja és a testvérei a szeretetükről biztosították, neki is megnyugodott a kicsi szíve, mert négy ember igyekszik védelmezni őt a külvilágtól.

Igen, sok-sok sértésen és megaláztatáson vagyunk túl, mert Viola arra kért minket, fogadjuk el, hogy fiúruhában jár, hogy fiúsra vágatta a haját és nem akar titkolózva élni. Elmondta, hogy nem fog hivalkodni vele, nem veri nagydobra, de aki megkérdezi a külsejét látva, annak nem fog hazudni. Ma már kész „férfi”. Csak a vak nem látja, hogy fiú (szeretne lenni). A nevét gyűlöli, a barátai Botinak hívják, a Botond után, ami a neve lett volna, ha fiúnak születik.

Az első nagy kihívás a ballagáskor ért minket. Nem volt hajlandó szoknyában és női cipőben menni. Sok-sok rábeszélés után az osztályfőnök végül megengedte, hogy a fiúk ingét rendeljük meg neki is, és nadrágban, férficipőben ballagjon. Egyedül a keresztszüleit hívtuk meg, akik mit sem sejtve megérkeztek egy hatalmas, habos-babos csokorral és egy rózsaszín ékszerdobozzal, benne egy finom női karkötővel és nyaklánccal. Mikor meglátták Violát a többiek között, majdnem elájultak. Én akkor már sírtam. A keresztanyja átölelt, és annyit mondott: „ne mondj semmit, mindent értek. De miért nem szóltatok?” Könyörgök, mit kellett volna mondanom a telefonba? Figyeljetek, Viola meleg, a ballagáson már egy fiúval fogtok találkozni!”

Közben megismerkedtünk Viola barátnőivel és barátaival. Sokszor vannak nálunk, szeretnek hozzánk jönni. Ezek a gyerekek annyira vágynak a szeretetre, a megértésre. A szívem szakad meg értük. Irigylik Violát, amiért mellette állunk.

Teljesen magukra vannak hagyva a gyerekek. Nagy részük nem meri bevallani a szüleinek a másságát, helyette titkolóznak, hazudoznak.

Van olyan kislány, akit az apja meg akart erőszakolni, amikor bevallotta, hogy a saját neméhez vonzódik. Azt mondta, „majd én mindjárt bebizonyítom neked, hogy a férfiakat szereted!”

Ma már látjuk, hogy Violának és nekünk tényleg nagy szerencsénk van egymással, mert nyíltan, elfogadással élhetünk, és közben támogathatjuk, segíthetjük egymást ennek a helyzetnek a feldolgozásában.

Forrás

Hozzászólások

A hirdetés néha fáj, de csak így tudjuk fenntartani az oldalt..köszönjük ha megérted :)